A mai evangéliumban Jézus Pétertől kérdezi, hogy miért kételkedik abban, hogy Jézus ura a természetnek? Vagyis miért kételkedik abban, hogy Jézus valóban Isten. Korunkban ez a kérdés így hangozna: Miért kételkedik az ember abban, hogy Isten létezik?

Forrás: Robert Cheaib képe a Pixabay -ről.

Egyszerű magyarázatok

Amikor a Hitünk és életünk című könyvet olvastam, akkor szembesültem először azzal a kérdéssel, hogy miért vannak olyan sokan, akik nem hisznek Istenben. A tankönyv írói két magyarázatot adtak. Vannak, akik azért nem hisznek, mert nem hallottak Istenről. Vannak, akik azért, mert rosszul hallottak róla? Ez kamasz koromban elegendő magyarázat is volt a számomra, de felnőtt fejjel már bonyolultabbnak találtam a problémát.

Emberi gyarlóság

Vannak, akik hisznek Istenben, de valami vaj van a fülük mögött és egyszerűbbnek gondolják elhagyni az egyházukat, mint változtatni az életmódjukon. Mondok erre egy példát.

Egy időben olyan munkahelyen dolgoztam, ahol mindenki hívő ember volt. Egy délután megérkezett egy kollégánk. Kérdezte a főnök: „Mi van veled Zolikám?” A válasz ez volt: „A kánya vigye azt a pietista Egyházat!”. Mire a főnök: „Becsajoztál Zoli?”. És igen. Zoli 10 év házasság után másba lett szerelmes. Gyarlóságában ott akarta hagyni az egyházat, hiszen ha valaki nem hisz Istenben és elválik, akkor nincs bűne. Tényleg nincs?

Isten felől nézve

A kérdésünkre viszont lehet Isten szemszögéből is választ keresni. Isten magával kapcsolatban nem is az egzakt tudást várja legjobban, hanem a hitet. Mert Isten hitet szeretne látni a Földön, mikor visszatér. A hitben pedig kitartásra akar bennünket nevelni. Belegondoltál már, hogy mi van, ha egy szerzetesrend tagja kételkedni kezd? Nagy szentek is szoktak kételkedni. Egyikükről olvastam, hogy hivatásában volt egy szakasz, amikor annyira kételkedett az Isten létében, hogy áldozni sem akart. Ekkor azonban a tartományfőnöke megparancsolta neki, hogy igenis áldozzon. A szent ezért később nagyon hálás volt.

Te miért kételkedsz Istenben?

Íme, a mai evangélium?

Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”

Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak.

Mt 14,22-36